Messziről fel lehetett ismerni az alakját, a járását, el sem kellett nézni az ajtó felé, de tudtuk, hogy ő jött be rajta. Puha, mackós léptekkel, alig észrevehető mosollyal az arcán, hosszú pántra engedett válltáskával, télen nagy karimás kalappal jött a szerkesztőségbe. Most is hallom ahogy köszön, azon a lágy hangon, lassan, tisztelettel, mert mindig ilyen volt.
Jó volt Vele együtt dolgozni, megnyugtató, mindig magabiztos kérdező, ha valakit tényleg a szakma érdekelt, az az igazi, kérdezhette őt, sosem gondolkodott a válaszon, mert azonnal tudta. Nem volt téma ami nem érdekelte volna, amiről ne írt volna szívesen, vagy ne készített volna interjút. Ritkán mondott nemet. Csak akkor, ha muszáj volt.
Rajongott a kultúráért, mi meg azért, ahogy bánt vele. Szerette a zenét, a színházat, a könyveket, szeretett mindent aminek kicsit is köze volt a művészethez. Szerette az embereket. Soha nem bántott senkit, de még egy rossz szóval sem, haragudni sem tudott, nem ismerte ezt az emberi tulajdonságot.
Szelíd volt és okos, mindig kedves, szerettük ha velünk volt, hiányzott amikor nem.
Még maradhattál volna, még beszélgethettünk volna, még dolgozhattunk volna, még kérdezhettünk volna, még írhattál volna, még hallgathattunk volna.
Még fel sem fogtuk, hogy üres marad a széked, hiányozni fogsz, de emlékezünk Rád és mindig velünk leszel.
Nyugodj békében Ákos!
